Létezik egy erkölcsi alapelv, amelyet a szabadakarat-vita szinte minden résztvevője elfogad: csak olyan dolgokért igazságos valakit felelősségre vonni, amelyek felett az illető befolyást gyakorolt. Bár a tézis központi szerepet játszik a legtöbb felelősséggel kapcsolatos filozófiai probléma leírásában, a benne szereplő fogalmak elemzésével kapcsolatban közel sincs konszenzus. Előadásomban a „befolyás” kifejezés leghétköznapibb használatait veszem számba, és amellett fogok érvelni, hogy ezek alkalmazásával megmagyarázhatóvá válnak a felelősségtulajdonítás olyan esetei (például a mentális állapotokért viselt felelősség), amelyek mindeddig nehezen feloldható feszültségeket okoztak erkölcsi gyakorlatunkban.

Előadásomban a cím első felében megjelenített három fogalmat, illetve a vonatkozó filozófiai kutatási területek felismeréseit próbálom egymással újszerű vonatkozásba hozni. A szituácionizmus (Gilbert Harman, John Doris) a kilencvenes évek végén megfogalmazott, a szociálpszichológiából ismert jelenségekre épülő kritikát képviselt az akkoriban éppen reneszánszát élő erényetikával szemben. A szituácionista kihívás az arisztotelészi erényetika morális jellemmel kapcsolatos felfogását kérdőjelezi meg. A morális jellem fogalma azt sugallja, hogy az erényes ember az egyedi szituációtól függetlenül, következetesen nyilvánítja ki erényeit (pl. bátorság, mértékletesség, segítőkészség). A rendelkezésre álló empirikus adatok azonban azt mutatják, hogy az egyének erkölcsi döntéseiben és viselkedésében a társas és fizikai környezet, azaz a konkrét szituáció meghatározó szerepet játszik.

A választástervezés (choice architecture) fogalma, Richard Thaler és Cass Sunstein fogalomhasználati újítása, az alkalmazott és társadalmi etikából ered, a kurrens kognitív pszichológia döntéshozatali folyamatainkra vonatkozó belátásainak az egyéni és társadalmi szintű etikai döntésekre való alkalmazására. Elméleti kiindulópontjuk az ún. kettős feldolgozás elmélet (dual-process theory), a mai kognitív tudományban és elmefilozófiában jelentős elfogadottságot élvező általános elméleti keret. E szerzők arra mutatnak rá, hogy a választási környezet tudatos alakítása révén jól előre jelezhető módon befolyásolhatjuk mások és önmagunk döntéseit és cselekedeteit. Thaler és Sunstein saját megközelítésüket a libertárius paternalizmus általuk kidolgozott eszmekörén belül értelmezik. Másokat és magunkat úgy segíthetjük hozzá értékrendünk és érdekeink megvalósulásához, ha tudatában vagyunk a különböző környezeti tényezők befolyásoló szerepének és azokat tudatosan alakítjuk.

A kiterjesztett elme koncepciója az elmefilozófián belül fogalmazódott meg, lényege, hogy az elme filozófiai fogalma nem korlátozható az agyban zajló folyamatokra (Clark és Chalmers 1998). Külső eszközök segíthetik mentális működésünket, ezek részét képezhetik annak, amit összességében elmének nevezünk. Sok vita folyt azzal kapcsolatban, hogy az elme kiterjesztett felfogása a szűken értett kognitív (gondolkodással összefüggő) jelenségeken túl alkalmazható-e egyéb pszichológiai jelenségekre, pl. érzelmekre is. Újabban Giovanna Colombetti és Tom Roberts (2014) érveltek amellett, hogy a kiterjesztett elme koncepciója alá bevonható az erkölcsi jellem fogalma is. Az erkölcsi jellem nem feltétlenül korlátozódik az agyunkban zajló folyamatokra és erkölcsi érzékre, a kialakított döntési környezet is részét képezheti annak, e felfogás révén pedig kivédhető néhány, a szituácionisták által nehezményezett probléma.

Előadásomban egy példát szeretnék hozni arra, hogy hogyan működik a Foucault-féle genealógiai kritika. Ez a kritika mindig szituált és kontextualizált, amely elutasítja az univerzális normákat és a globális tervezeteket. A jelent nem a totalitás, hanem a különbség alapján próbálja megérteni, ezért diszkontinuitásokat próbál meg felfedni.

Mégis, a Felügyelet és büntetés című könyvet sokan egyfajta totalizáló elméletként és kritikaként olvasták, s úgy értették, hogy Foucault a Panopticon sémát teszi meg a „fegyelmező társadalom” alapjául, amely ráadásul mintha kikerülhetetlen következetességgel érvényesülne mindenütt. Valóban, úgy tűnhet, mintha Foucault elemzéséből hiányozna néhány genealógiai mozzanat, sőt, a Bentham-féle tervezet értelmezése is kétségeket vet fel. Az ugyanebben az időszakban tartott A rendellenesek című előadássorozat jóval részletesebb elemzései ugyanakkor árnyalják ezt a képet, midőn a pszichiátria benyomulását diagnosztizálják a büntetőjogi gyakorlatba. Ez a diagnózis egyúttal a pszichiátria és a normalizálás immanens kritikájaként is működik.

Az előadásban az analitikus filozófia egyik alapmeggyőződését igyekszem megvizsgálni, amely kezdetektől fogva jellemezte ezt a gondolati irányzatot. Michael Dummett meghatározásán finomítva azt javaslom, hogy az analitikus filozófia megkülönböztető jegyét ne annyira a pszichológiához való viszonyban, hanem az idő fogalmához való viszonyban rögzítsük, majd Davidson egy felvetésének nyomán részletesen megvizsgálom fogalmiság (fogalmi analízis) és időbeli genezis kapcsolatát. Ennek révén – egy probléma elemzésén keresztül – egy olyan elgondolást igyekszem kifejteni, amely a fogalmi megismerés és az elme analízisében tekintettel van ennek lényegi időbeliségére, és így kapcsolatot teremt fogalmiság és időbeliség között.

Az előadásban G. E. Moore nagyhatású erkölcsmetafizikai nézeteit elemzem, miszerint a jó nem redukálható sem természeti, sem „természetfeletti” („metafizikai”) tulajdonságokra, ugyanakkor mégis szükségszerűen kapcsolódik a természeti világhoz, tudniillik ráépül bizonyos természeti állapotokra, tulajdonságokra. Rekonstruálom és különféle ellenvetések fényében értékelem Moore érveit e tézisek mellett, így a híres “nyitott kérdés”-érvet, valamint az ettől elkülöníthető „intuícióra támaszkodó” érvet. Továbbá, igyekszem feltárni az elmélet indítékait és hatásának okait is, abban a reményben, hogy ez a kontextualizálás jobban megvilágíthatja, miért képviselt Moore egy ilyen, a mai nézőpontból meglehetősen mesterkéltnek tűnő elképzelést.

Az elmefilozófia történetében a legtöbben úgy gondolták, léteznek mentális állapotok, amelyek csak intencionális tulajdonságokkal rendelkeznek, és léteznek más mentális állapotok, amelyek csak fenomenális - kvalitatív tulajdonságokkal rendelkeznek; a kétfajta tulajdonságcsoport tehát elválik egymástól. E szeparatizmussal szemben az utóbbi nagyjából 15-20 évben számos filozófus tette le a voksát azon nézet mellett, hogy a mentális állapotokat jellemző intencionális és fenomenális - kvalitatív tulajdonságok nem választhatóak szét egymástól. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy pontosan hogyan kapcsolódnak egymáshoz e tulajdonságok, és melyik közülük az alapvető.

Előadásomban először is a téma jelentőségét, a különböző egyéb filozófiai problémák megoldása szempontjából vett relevanciáját igyekszem megmutatni. Másodszor igyekszem a fenomenalisták és intencionalisták közti vitát a test-lélek viszonyról szóló vita tanulságai alapján rekonstruálni. Főként azonban amellett fogok érvelni, hogy bár az inszeparatizmus valószínűleg igaz, az ezt alátámasztó érvek és elméletek általában vagy túl keveset – pusztán a két tulajdonság koegzisztenciáját – vagy túl sokat – a két tulajdonság fogalmi azonosságát – bizonyítják. Míg az előbbi nem különösebben érdekes állítás, addig az utóbbiról igyekszem bebizonyítani, hogy nem lehet helytálló: az intencionalitás és a fenomenális tudatosság teljesen eltérő tartalmú fogalmak.

Számos jól ismert és igen kemény érv szól amellett, hogy nem lehetséges szabad akarat sem akkor, ha a cselekedeteink kikényszerítettek más események által, sem akkor, ha véletlenszerűek.

Az ágens libertarianizmus fő motivációja az, hogy elkerülje a fenti nehézséget. Az elmélet szerint az ágens (azaz: a cselekvő mint szubsztancia) határozza meg (rendelkezik kontrollal afelett), hogy az előtte álló cselekvési lehetőségek közül melyiket válassza.

Előadásomban az ágens libertarianizmussal szemben felhozott talán legerősebb ellenvetést, Peter van Inwagen visszajátszás érvét elemzem. E szerint: az ágens által okozott cselekedetek éppen olyan véletlenszerűek, mint bármilyen más indeterminisztikusan bekövetkezett esemény. Amellett érvelek, hogy van Inwagen érve hibás. Az érvnek az az előfeltevése téves, mely szerint minden indeterminisztikusan bekövetkezett eseményeknek van előzetes valószínűsége.